Mocskos rongyokat forgatott ki a számból azon az este a pokol minden mérge. Hűs billogba oltott, fogam alatt tartott, nyelvem alatt billegett a szó. A sav marta fel magát torkomon, epébe gyolcsolva. Hazafelé mentem volna, villogtak az ablakok, nem engedték kezeim közül a kulcsot a zárba pattanni… Hát álltam még egy kicsit, nyálam folyt öntudatlan kortyolva tudat nélküli önmagam. Így faltam fel a szám, a fejem, a szívem. Nem hagytam semmit nektek, bizony nem is érdemlitek. Bokorba zuhantam ott, szilánk, tüske szakította bordám alig emelkedő kosarát… Még messze voltam, de mégis oly közel, fénybe váltott az üszköt kergető hajnal, lombok suhogták felettem az ólomsúlyos madárdalt. Talánok fordultak meg fejemben, elvesztem, el kellett vesznem. De te már nem voltál ott, egy éve repültél az ég felé, s engem nem is kérdeztél… Most már veled mennék, nem jó itt nekem. Ritkás fátylaid átjárják kába vacogásom. Miért nem visz el, ne hagyj, ne hagyj egyedül szenvednem!
 

A hetediket üti a torony. Te légy magad… A hetedik. Én hatot számoltam. Egy: Megszülettem, vérben, félig holtan. Kettő: Várhat még intő kezével a teremtő. Három: Mosolyt oltott arcomra az élet. Négy: Vágyat hozott, szeretett, féltett. Öt: Azt mondta, közel a véged. Hat: Mégis szólt, megtartom, maradhat…. S a hetedik? Ködben úszik a jövő, felfal cseppjével a pára… Nedves lombok alatt térhetsz csak magadhoz…. Csillapodj, csak az Isten játssza veled kisded álmaid fullasztó lórúgásait…

Annyira más vagy az emlékek lélekvesztőjén, olyan valószínűtlen. Pernyét okádott a hajnal, vibrált még egy kicsit, s ahogy a ciánkék fűben tonnányi kortyokkal öklendeztük az új nap menyegzőjét, csak egyszer - ugye visszarévedsz még utoljára -, de harsány hurrát ugattak a kutyák, majd a vénasszonyok tétován ingatták fejüket fonott kosaraik felett - mi balgák! -,hisz rájuk emeltük mázsás pilláink ráncos hódolatát. Kimeredve, vacogva vonaglottunk, hallod-e most is? Mésszel égetett katlan volt a szívünk, mindent gyűlöltünk. Azon a gombóccá okádott, gyomorvérző, habot gurgulázó, utolsó szerenádon. Temettük az ezredjére is megunt barátságot.  Így váltak el keresztútjaink. Örökre. Ámen.
 

Oldódó köteleid görccsé tekernek, tart még a rost, megfog, foszlik a bőr, fejed alatt némán sikolt a hús, így rohad el veled. Majd csöndes lesz minden, újra csak csönd a nyirkos gödörben. Már nem, s ugyanúgy itt vagy még, karcosak így a tűnő pillanatok. Ládában folyik szét minden kincsed, porlik a fény, tömzsi hangok cikáznak nyálkás körmeid alatt. Szabadulnál, de nem teheted. Még élsz, de már meghaltál…

Tapadok, ott vagyok veled, bár sose vágytam rád. Tartva tartottalak, el nem engedtelek. Most remegek. De te csináld csak még, hisz tudom, hogy élvezed. Üvegen át a világ maga az ablak, merev kiterjesztése áttetsző önmagadnak. Kifolysz mégis kezeim közül, egyre gyengül szíved alkuval szelídült alkonya, majd belesimulsz a földbe. Tudd meg, senki sem látott, most is csak cipőm talpa les rád bárgyú mosollyal, kavicsot köpköd a Hold és a Nap. Senkivé teremtettek a csillagok felettem.

Wagner Valkűrjére táncolunk az operabálban. Néhány pohár Don Perignontól aléltan merülünk el egymást ölelve. Késik a vacsora, de mi boldogok vagyunk. Tovább lejtjük a táncot. Majd megérkezik az asztalunkhoz a homár. Boldogan csevegünk evés közben költészetről, közéletről. Egy üveg rajnai rizling mellett elbódulva vitatkozunk tovább az élet nagy dolgairól. Majd az est végén elköszönünk, taxiba szállunk, az inas lesegíti rólunk a kabátot, s mi boldogan alusszuk álmunkat a kandalló lágy fényei előtt.

Bihari kiadás:

Dübörög a techno a házibuliban, mindenki részeg az olcsó bortól. Pálinka is van. A popcorn odaégett, de senkit sem zavar. Majd tovább kutakodva felfedezünk némi finomfőzeléket a hűtőben. Találunk még néhány üveg Kőbányait is. Összeveszünk rajta. Ordítozva elindulunk gyalog a hóesésben. Otthon forog velünk a szoba, miközben horkolunk. Hideg van, a cserépkályhát lebontottuk malacólnak...

Félig fagyott kiflidarab fekszik az úton, a kocsmák lassan zárnak. A kerékpárok hazatolják rikoltozva támolygó gazdáikat. A toronyóra elüti a nyolcat, a vadul száguldó autók pedig néhány mámoros biciklist. Este van Biharban.

Ahogy az árnyékok megnőnek az őszutó bágyadt napsütésében, ugyanolyan lomhán gurulnak szét a sörösüvegek a kocsma összeköpködött, csikkszőnyeggé gyalázott padlóján. Ínyvitorlák metszik ketté a kommersz bőséges zuhatagát, pörög a nyerő, hangos böffentéseket hallani a mellékhelyiség irányából. Véget ért a hét. Koporsót a sírásónak!

Időt hajlít a tér. Most minden csak ennyit ér. Fújom még a füstöt, de minek? Áttetsző karikákat fodroz a légyszaros csillár, valaki hoz még egyet. A maszatos pohárra emeli mindenki vérben ázó tekintetét. Csak én tudom, hogy ezt már nem iszom meg. Majd rájönnek. Az ilyenkor barátok. Az egyik elviszi. Majd üvegcsörömpölés a söntés végéből. Neki sem kellett volna. Én tudtam. Ő nem.

Csuszliszájú gibbonok araszolnak a fagyott aszfalton a pénteki hercegnőt vadászva. Tesztoszterontól merevek az utcák. Majd csenddé horgad minden a pillanatban. S ahogy az ablakban riadt pórok pipáznak, úgy böffen bele a sör a garatba. Jár a malom, egyre csak őröl..
 

Döglött füsttől köhög a csend. A kocsma faláról rám kacsint a nikotintól sárga tapéta. A függöny tikkadtan lóg a radiátorra, miközben az utolsó csikkeket kenik szét a helyi koboldok kérges sarkaikkal. Sárgára repedt fogak támadnak rám, nem menekülhetek, de nem is akarok. Ide születtem, ide rohadtam, a szar lehúz, magába zár. Furcsa ölelés. A poshadt sör savanyún folyik végig a karomon, cseppjét menteném, de már nem megy. Vibrál a fény, majd meghal. Süket minden. Záróra. Lakat az ajtón, hazafelé kacsáznak a feslett gumicsizmák. Taknyot vajúdik a pirkadat.Új nap kopog. Ajtót nyitunk a kezdetre.

>Torkunknak ugrik a hajnal, ahogy az egyre hűlő utcákon kóborlunk a mámor után. Széttaposott sörös dobozt kócol a szél, s ahogy kerülgetjük egymást a színesre okádott utcákon, rájövünk: a mindent akartuk, de a semmi jutott. Majd a reggel támad éles tűszúrásokkal a fejben, a gyomor alél még a savtengertől. Eső veri az ablakot, tán ez a halál metronómja? A vég elkezdődött. Isten hozott, kijózanító vasárnap!

Józan takjelekre mozdulnak a molyszagú kabátok. Indul a robot, néhány cipő a pocsolyába harap, ahogy a görbe csontok megfeledkeznek a falanszter mindent átható ritmusáról. De nincs bocsánat, tör az áradat előre. Be, csak be a falak közé, ahol a kávészagú gémkapcsok már várják a koszos körmök lázas matatását. Álmosan ásít egy kuka az átaludt hétvége után. Kisimulnak a ráncok, buta tapodás mindenütt. Hétfő van az irodában.

Csak hiszed, hogy megszabadultál tőle. Nem, ó nem, barátom! Ott van benned most is. Ott kócol a füleid közti üres sírgödörben. Ahol a józan ész nyugszik. Sose lehetsz te az isteni erő, bár ezt gondolod, mikor a bika vérvörös szemeibe  nézel. Ő pedig sose lesz gyengébb, de bután, bambán még ezt reméled, s hiszed is naivan, hogy a legvégső értelem beléd csillan vissza zavaros, barna nyálad öntudatlan folyásában. Még senki se győzte le a démonokat. Senki. Te sem fogod. Persze mit lát ebből a világ? Hogy viaskodsz vele, csatát nyersz az éjszaka ébenfekete, gyilkos rianásai közepette. Látszólag van ez csak így. Mert a sötétség eltakarja azt, hogy már alig bírod... És eljön egyszer a pillanat. Bekopog a világosság fájdalommal terhes tűszúrásaival az elmébe. Mit erőnek gondoltál, az most kamatostul szedi áldozatát -  tőled. De te akartad!  Belőled él a rém,s te nem veszed észre. Ó, nem barátom. Mikor kitárt aggyal rohansz a világnak, s fentről feszülsz neki annak, az nem a magasztos hatalom. Az maga a szánalmas, csalfa gyöngeség. Nos, az vagy te. Igen, te, ne is tiltakozz, ne tedd, mert  már így is elnyel a mocsárszagú félelem. A félelmed. Mert a gonosz az, amit magadba engedsz, nem őseid sámán regölései, nem a mantra, mire vársz, nem zsolozsma. Itt nincsenek rózsafüzérek, csak a tüske, a horog, mi húsodba tép, szakít, eszik belőled. Benned zabál. De te nem veszed észre. Rohadó garatok, bűntől szuvas fogak acsarkodnak feléd. S neked mindez csak mosoly. Mert még mindig, még mindig démonok vezetnek…

Lila köd. Öldöklés. Örök harc. A tudatalattiban élsz. Távol a révtől, messze vámtól, az Isten háta mögött vesztegelsz. Suttognak a hangok, hogy nyugodj meg, béke van. Hogy apró zavarok ezek, csak negatív energiaminőségek….Csupán. Közben vezekelsz bűneidért, de már nem tudod kinek. Ki tette ezt veled? Ki tette, ki tetette? Mindegy már. Fekszel kimeredve, vakon - a tűző nap pedig kéjesen  beléd égeti magát. Rög roppan a tarkó alatt, verejték önt el téged. Az öntelt téged. Perzselik a mennytől délre a lelked. Nincs már. Csak a kitárt vénák kacagnak a képedbe. Boldog hiénák, kiket te hizlaltál fel… Meg fogsz halni. Hamarosan. Érzem….

Minden szirupba oltott álmunk elillan egyszer. Csak a szilánkok, amik maradnak, megmaradnak... Ájult éjszaka, megtetted újra, ezredszer is. Felednélek, de nem engedsz. Ölelve kínzatsz, kínzatva ölelsz. Két nap az élet, vagy tán még annyi sem. Örökre benned maradok, kortyoddá váltam ,magadba zársz. Egy pillanat örökké. Hasíts belém fájdalom, hazudd, hogy szerettelek valaha is…

Csak fekszem… A vér végigfolyik bennem, de minek… Kinek? Fekete pillangók repkednek. Bár tudnám, hogy hol vagyok, minek vagyok, kinek vagyok. És miért? Bilincsek törik a kezem, bárcsak szabadulhatnék. De végigszüremlik bennem életem filmje. A film, mely sose forgattak le. Senkik. A senkik. A számomra idegen jenkik… Ülök, már nem fekszem: idáig jöttem, csak eddig értem. Értem. Mindenkivel. Senkivel. Egészen. A semmiért. Tudod… Majd megtudjátok… Ha nálam jártok. Kopogjatok. És beengednek. Ha…

Zakatol. Érzem, bár te nem vagy itt velem. Kurta szavak rikkantanak, Attila szól hozzám a sírból. S mondja: „Ó, mily olcsó sírbolt! Mily sekély e kéj, mi a vadkeleti széllel kél.” S még mindig egyedül gyalázom a földtől fosztott magot. Iszapot, hamut markolok, én még veled vagyok. Mondanám, hogy valahol valaki valakivel andalog. Ócska kis füstös dalok. Hamisak, arra valók. Tudod? Nem tudod!

Fájón nyög a mindenbe gyötört semmi. Újra csak az öklök szorulnak önmagukba a csíkokba rongyolt zsebekben. Leszáll szememre a pára, a sav lassan kikezdi tekintetem.
Remegve matatok, kereslek téged. De elvesztél pincemélyen, a nyirok mardossa mohón vágyott tested minden gyöngéd hajlatát. Mondd, mi történt? Tudom, te is félsz még, de mindennél jobban kívánnám, ha beengednél. Koppantok százszor, ezerszer is, ha kell, riadt szíved csonttá dermedt ajtaján. Félsz még, érzem, de elérek hozzád, akarom, hogy akard…
Várj rám, míg csak tudsz, míg halandó várhat halandót, s míg végre megtehetjük, mit most a heveny vész beteg rianásai pusztítanának el. Én ott leszek akkor, ha kell, mert ölelésed mindennél több nekem… Kérlek….

Reménykednem kellene, de még nem tudok. Fogoly vagyok, saját félelmeim rabja, az önmagam okozta évtizedes önámítás fojtogató vámját szedi belőlem a remegés.  Bárcsak búcsút inthetnék már ennek a fals komédiának. Eresszenek hát zöld indáid, te alantas gőg, mi rám aggattad a folytonos reszketést a jótól. Hagyj magamra, engedj hozzá, utam rónám felé a nap minden pillanatával, kacéran, boldogan, míg csak levegőt tudnék venni, míg csak rá gondolni van méla merszem…

Létezhet-e fizikai fájdalom az ismeretlen hiányától? Futhat-e végig a gerincemen édes borzongás egy meg nem történt érintéstől? Törhet-e fel bennem kétely a be nem következett következményeitől? Kérdések, újra csak kérdések. Még töretlen bennem a vágy, hajt a megismerés, az igazi eggyé válás szomjúsága. Szeretném, ha hinnéd, hogy várom a válaszokat a szavak nélküli sóhajokra, a betonkoporsóba lehelt személytelen személyeskedéseinkre. Sokat áltattam magam, bután éltem. Törlesztenék neked, míg csak lehet, míg tekinteted óvhatom a remélt jövőnek…

 

Az álmok néha oly karcosak, bántanak durva fodraikkal. Elfed a lényegből eredő lényegtelenség, toporzékolni tudnék, hogy miért nem vagy ott, hogy miért nem vagy az, aminek az ártatlan szendergés megrajzol magának. Tudatomtól foszt meg tudatom, a sírás dörömböl lelkem szilánkká fagyott tükrein. Várok, de fáradok, erőm lassan elfogy, kifut a rög a talpam alól. Zuhanok. Azzá csuklok vissza, ami voltam, fekszem a sárban, szomorúan, holtan…