Ha múlik emléke harcos napjaidnak (mint éden képe régen), kulcsolna akkor a kéz, de réved a szem, néz tévedten: Merre vitt a vér téged? Milyen víz mossa arcod szennyét? Lesz-e új aranykor, s ha nem, mondd: Mikor s merre lesz a véged?

 

Kárószínű az ég. Valahol messze sirályok fosztják a szemetet. Hallom, ahogy éles csőrük tovább horgad a rohadó föld felé. Még megyek egy kicsit. A hideg a tarkómba mar, érzem, hogy liheg szöggé meredt pihéim között. A sarkon balra koccan egy üveg, a falhoz préselve a szomjú pillanatot. Szatyrok sietnek jobbomon, hogy otthon hányják ki sima gyomruk minden ragyogását. Villany mindenhol; fent, lent, toronyban, pincében. Repednek harsányan a túlsúlyos kandeláberek. Aligfogú ablaksor most a város, szuvas nekifeszülés. Csak nézek és megyek, igen, megyek még egy kicsit. Roppan a víz a talpam alatt, sarat böfög kéjesen. Szitkom szórja az est. A semmiből jöttem, majd oda is érkezem. Mert most ez az otthonom…

Remeg a köd, reszket, hörög, ahogy a kaviccsal szórt kátrányt nyaldossa a tetőn. Majd leül, huppan, bekopog. Kinézek. Feslett csikkel a számban állok a falnak dőlve, száll a pára felfelé, homályba fullad az üveg. Csörömpöl, csámcsog a szél, dalol, hogy a tél csak ennyit ér. Kéjtől lucskosak a szomszéd falai, lent gyermek bömböl egy megunt falatért. Kopp, kopp, kopp, valaki úton a kaptatón, ahogy halad bizonytalan nyikorgással az ajtó felé. Csönd. Majd csörög a kulcs, visít a kilincs, horzsol a retesz. Bent, bent, bent, buta ölelésekkel, csak előre, míg pattan az üveg szája, míg folyik a mázsás korty garatba szelídülve. Majd sötét borul a lépcsőházra, szeretők rebbennek szét a jótevő koromban. Ide senki se csenget, csak magamban tekergek egyre a puha kereveten. Mégis, mintha ezer tű bökné a szívem. Ide ragadtam, itt ér véget a nincsen…

A plátói szerelmek meghalnak a naivitás gyengén vetett talaján... Bár a megvalósult vágyak vége a túletetett vetésforgó...

Elernyed a kezem… Engedem… Hullok, hanyatlok, satnya vagyok… Bár horgadnak bennem a vágyak, de alábbhagynak. Szállnak, elhagynak, önmagamtól elmarnak. Hogy szomjazzam önmagam, hogy fojtsam a folyvást folytatást… Ugye nem érted? Lényedtől idegen a lényeg, nyelved alatt nem terpeszt a bélyeg, szesz nem bódít, a csík nem rombol az agyadban, csak amit a hírekben látsz, az suttog halkan… Hogy jó ez így, jó, elaltat… Megy a kép a dobozban, ócska falovak dübörögnek, tudom, már hallottam… Sokszor… Visszaköszön a méreg… Ez lesz a véged, te féreg…

 

És mennyi névtelen áldozat...
Mennyi kín, porladó csontok a jéggé dermedt éjszakában.
De a fájdalom nem felejt.
Hamut lehelnek az ajkak, vérzik a tenger...

Örülök, hogy nem lettem féreg, veled nélküli lényeg. Dolgozik a vese, mérgeit izzadja a gyomor. Forgok, pörgök, tombol a nyomor… Eljöttél újra, de minek… Ringyó tested maga a teszted… Azt se tudom, ki vagy, nem is akarom, egyedül forog velem a bús körhinta, mint a… Ne sírj, ilyen az opera, ahol most lop el a... Összeszaladnak a szavak előttem, a lényeget már ellőttem… Temetem a fejem, arcom tolvaja a döbbenet…  A keret szeret, szeret??? Távol vagy tőlem, nem érdekelsz…  Bárcsak lettem volna józan, vakon dolgozó bolond…

Szemetekben oldatlan révület, vállatok, mint fában a szálka, feszül… Így rohasztott el a kor titeket, remegő kezeken erezetté váltatok, hamuszürke az  iszamos vér. Csordákká ordított magatok vagytok. A naggyá züllött Ti! Fészkei gyilkos delejnek, robbanni készülő rémületnek… Körmötök fekete humusz fogcsikorgató ágya… Ilyen a hamis mindenség álnok vágya. Felettetek már temetnek, temetnek, temetnek…