Kárószínű az ég. Valahol messze sirályok fosztják a szemetet. Hallom, ahogy éles csőrük tovább horgad a rohadó föld felé. Még megyek egy kicsit. A hideg a tarkómba mar, érzem, hogy liheg szöggé meredt pihéim között. A sarkon balra koccan egy üveg, a falhoz préselve a szomjú pillanatot. Szatyrok sietnek jobbomon, hogy otthon hányják ki sima gyomruk minden ragyogását. Villany mindenhol; fent, lent, toronyban, pincében. Repednek harsányan a túlsúlyos kandeláberek. Aligfogú ablaksor most a város, szuvas nekifeszülés. Csak nézek és megyek, igen, megyek még egy kicsit. Roppan a víz a talpam alatt, sarat böfög kéjesen. Szitkom szórja az est. A semmiből jöttem, majd oda is érkezem. Mert most ez az otthonom…