A hetediket üti a torony. Te légy magad… A hetedik. Én hatot számoltam. Egy: Megszülettem, vérben, félig holtan. Kettő: Várhat még intő kezével a teremtő. Három: Mosolyt oltott arcomra az élet. Négy: Vágyat hozott, szeretett, féltett. Öt: Azt mondta, közel a véged. Hat:…

Annyira más vagy az emlékek lélekvesztőjén, olyan valószínűtlen. Pernyét okádott a hajnal, vibrált még egy kicsit, s ahogy a ciánkék fűben tonnányi kortyokkal öklendeztük az új nap menyegzőjét, csak egyszer - ugye visszarévedsz még utoljára -, de harsány hurrát ugattak a…

Oldódó köteleid görccsé tekernek, tart még a rost, megfog, foszlik a bőr, fejed alatt némán sikolt a hús, így rohad el veled. Majd csöndes lesz minden, újra csak csönd a nyirkos gödörben. Már nem, s ugyanúgy itt vagy még, karcosak így a tűnő pillanatok. Ládában folyik szét…

Tapadok, ott vagyok veled, bár sose vágytam rád. Tartva tartottalak, el nem engedtelek. Most remegek. De te csináld csak még, hisz tudom, hogy élvezed. Üvegen át a világ maga az ablak, merev kiterjesztése áttetsző önmagadnak. Kifolysz mégis kezeim közül, egyre gyengül szíved…

Wagner Valkűrjére táncolunk az operabálban. Néhány pohár Don Perignontól aléltan merülünk el egymást ölelve. Késik a vacsora, de mi boldogok vagyunk. Tovább lejtjük a táncot. Majd megérkezik az asztalunkhoz a homár. Boldogan csevegünk evés közben költészetről, közéletről.…

Félig fagyott kiflidarab fekszik az úton, a kocsmák lassan zárnak. A kerékpárok hazatolják rikoltozva támolygó gazdáikat. A toronyóra elüti a nyolcat, a vadul száguldó autók pedig néhány mámoros biciklist. Este van Biharban.

Ahogy az árnyékok megnőnek az őszutó bágyadt napsütésében, ugyanolyan lomhán gurulnak szét a sörösüvegek a kocsma összeköpködött, csikkszőnyeggé gyalázott padlóján. Ínyvitorlák metszik ketté a kommersz bőséges zuhatagát, pörög a nyerő, hangos böffentéseket hallani a…

Időt hajlít a tér. Most minden csak ennyit ér. Fújom még a füstöt, de minek? Áttetsző karikákat fodroz a légyszaros csillár, valaki hoz még egyet. A maszatos pohárra emeli mindenki vérben ázó tekintetét. Csak én tudom, hogy ezt már nem iszom meg. Majd rájönnek. Az ilyenkor…

Csuszliszájú gibbonok araszolnak a fagyott aszfalton a pénteki hercegnőt vadászva. Tesztoszterontól merevek az utcák. Majd csenddé horgad minden a pillanatban. S ahogy az ablakban riadt pórok pipáznak, úgy böffen bele a sör a garatba. Jár a malom, egyre csak őröl.. 

Döglött füsttől köhög a csend. A kocsma faláról rám kacsint a nikotintól sárga tapéta. A függöny tikkadtan lóg a radiátorra, miközben az utolsó csikkeket kenik szét a helyi koboldok kérges sarkaikkal. Sárgára repedt fogak támadnak rám, nem menekülhetek, de nem is akarok. Ide…

>Torkunknak ugrik a hajnal, ahogy az egyre hűlő utcákon kóborlunk a mámor után. Széttaposott sörös dobozt kócol a szél, s ahogy kerülgetjük egymást a színesre okádott utcákon, rájövünk: a mindent akartuk, de a semmi jutott. Majd a reggel támad éles tűszúrásokkal a fejben,…

Józan takjelekre mozdulnak a molyszagú kabátok. Indul a robot, néhány cipő a pocsolyába harap, ahogy a görbe csontok megfeledkeznek a falanszter mindent átható ritmusáról. De nincs bocsánat, tör az áradat előre. Be, csak be a falak közé, ahol a kávészagú gémkapcsok már…

Csak hiszed, hogy megszabadultál tőle. Nem, ó nem, barátom! Ott van benned most is. Ott kócol a füleid közti üres sírgödörben. Ahol a józan ész nyugszik. Sose lehetsz te az isteni erő, bár ezt gondolod, mikor a bika vérvörös szemeibe  nézel. Ő pedig sose lesz gyengébb, de…

Lila köd. Öldöklés. Örök harc. A tudatalattiban élsz. Távol a révtől, messze vámtól, az Isten háta mögött vesztegelsz. Suttognak a hangok, hogy nyugodj meg, béke van. Hogy apró zavarok ezek, csak negatív energiaminőségek….Csupán. Közben vezekelsz bűneidért, de már nem…

Minden szirupba oltott álmunk elillan egyszer. Csak a szilánkok, amik maradnak, megmaradnak... Ájult éjszaka, megtetted újra, ezredszer is. Felednélek, de nem engedsz. Ölelve kínzatsz, kínzatva ölelsz. Két nap az élet, vagy tán még annyi sem. Örökre benned maradok, kortyoddá váltam…

Csak fekszem… A vér végigfolyik bennem, de minek… Kinek? Fekete pillangók repkednek. Bár tudnám, hogy hol vagyok, minek vagyok, kinek vagyok. És miért? Bilincsek törik a kezem, bárcsak szabadulhatnék. De végigszüremlik bennem életem filmje. A film, mely sose forgattak le.…

Zakatol. Érzem, bár te nem vagy itt velem. Kurta szavak rikkantanak, Attila szól hozzám a sírból. S mondja: „Ó, mily olcsó sírbolt! Mily sekély e kéj, mi a vadkeleti széllel kél.” S még mindig egyedül gyalázom a földtől fosztott magot. Iszapot, hamut markolok, én még…

Fájón nyög a mindenbe gyötört semmi. Újra csak az öklök szorulnak önmagukba a csíkokba rongyolt zsebekben. Leszáll szememre a pára, a sav lassan kikezdi tekintetem. Remegve matatok, kereslek téged. De elvesztél pincemélyen, a nyirok mardossa mohón vágyott tested minden gyöngéd…

Reménykednem kellene, de még nem tudok. Fogoly vagyok, saját félelmeim rabja, az önmagam okozta évtizedes önámítás fojtogató vámját szedi belőlem a remegés.  Bárcsak búcsút inthetnék már ennek a fals komédiának. Eresszenek hát zöld indáid, te alantas gőg, mi rám…

Létezhet-e fizikai fájdalom az ismeretlen hiányától? Futhat-e végig a gerincemen édes borzongás egy meg nem történt érintéstől? Törhet-e fel bennem kétely a be nem következett következményeitől? Kérdések, újra csak kérdések. Még töretlen bennem a vágy, hajt a megismerés,…

Az álmok néha oly karcosak, bántanak durva fodraikkal. Elfed a lényegből eredő lényegtelenség, toporzékolni tudnék, hogy miért nem vagy ott, hogy miért nem vagy az, aminek az ártatlan szendergés megrajzol magának. Tudatomtól foszt meg tudatom, a sírás dörömböl lelkem szilánkká…

Ha múlik emléke harcos napjaidnak (mint éden képe régen), kulcsolna akkor a kéz, de réved a szem, néz tévedten: Merre vitt a vér téged? Milyen víz mossa arcod szennyét? Lesz-e új aranykor, s ha nem, mondd: Mikor s merre lesz a véged?  

Kárószínű az ég. Valahol messze sirályok fosztják a szemetet. Hallom, ahogy éles csőrük tovább horgad a rohadó föld felé. Még megyek egy kicsit. A hideg a tarkómba mar, érzem, hogy liheg szöggé meredt pihéim között. A sarkon balra koccan egy üveg, a falhoz préselve a szomjú…

Remeg a köd, reszket, hörög, ahogy a kaviccsal szórt kátrányt nyaldossa a tetőn. Majd leül, huppan, bekopog. Kinézek. Feslett csikkel a számban állok a falnak dőlve, száll a pára felfelé, homályba fullad az üveg. Csörömpöl, csámcsog a szél, dalol, hogy a tél csak ennyit ér.…

A plátói szerelmek meghalnak a naivitás gyengén vetett talaján... Bár a megvalósult vágyak vége a túletetett vetésforgó...