Annyira más vagy az emlékek lélekvesztőjén, olyan valószínűtlen. Pernyét okádott a hajnal, vibrált még egy kicsit, s ahogy a ciánkék fűben tonnányi kortyokkal öklendeztük az új nap menyegzőjét, csak egyszer - ugye visszarévedsz még utoljára -, de harsány hurrát ugattak a kutyák, majd a vénasszonyok tétován ingatták fejüket fonott kosaraik felett - mi balgák! -,hisz rájuk emeltük mázsás pilláink ráncos hódolatát. Kimeredve, vacogva vonaglottunk, hallod-e most is? Mésszel égetett katlan volt a szívünk, mindent gyűlöltünk. Azon a gombóccá okádott, gyomorvérző, habot gurgulázó, utolsó szerenádon. Temettük az ezredjére is megunt barátságot.  Így váltak el keresztútjaink. Örökre. Ámen.