Fájón nyög a mindenbe gyötört semmi. Újra csak az öklök szorulnak önmagukba a csíkokba rongyolt zsebekben. Leszáll szememre a pára, a sav lassan kikezdi tekintetem.
Remegve matatok, kereslek téged. De elvesztél pincemélyen, a nyirok mardossa mohón vágyott tested minden gyöngéd hajlatát. Mondd, mi történt? Tudom, te is félsz még, de mindennél jobban kívánnám, ha beengednél. Koppantok százszor, ezerszer is, ha kell, riadt szíved csonttá dermedt ajtaján. Félsz még, érzem, de elérek hozzád, akarom, hogy akard…
Várj rám, míg csak tudsz, míg halandó várhat halandót, s míg végre megtehetjük, mit most a heveny vész beteg rianásai pusztítanának el. Én ott leszek akkor, ha kell, mert ölelésed mindennél több nekem… Kérlek….