Reménykednem kellene, de még nem tudok. Fogoly vagyok, saját félelmeim rabja, az önmagam okozta évtizedes önámítás fojtogató vámját szedi belőlem a remegés.  Bárcsak búcsút inthetnék már ennek a fals komédiának. Eresszenek hát zöld indáid, te alantas gőg, mi rám aggattad a folytonos reszketést a jótól. Hagyj magamra, engedj hozzá, utam rónám felé a nap minden pillanatával, kacéran, boldogan, míg csak levegőt tudnék venni, míg csak rá gondolni van méla merszem…