Csak hiszed, hogy megszabadultál tőle. Nem, ó nem, barátom! Ott van benned most is. Ott kócol a füleid közti üres sírgödörben. Ahol a józan ész nyugszik. Sose lehetsz te az isteni erő, bár ezt gondolod, mikor a bika vérvörös szemeibe  nézel. Ő pedig sose lesz gyengébb, de bután, bambán még ezt reméled, s hiszed is naivan, hogy a legvégső értelem beléd csillan vissza zavaros, barna nyálad öntudatlan folyásában. Még senki se győzte le a démonokat. Senki. Te sem fogod. Persze mit lát ebből a világ? Hogy viaskodsz vele, csatát nyersz az éjszaka ébenfekete, gyilkos rianásai közepette. Látszólag van ez csak így. Mert a sötétség eltakarja azt, hogy már alig bírod... És eljön egyszer a pillanat. Bekopog a világosság fájdalommal terhes tűszúrásaival az elmébe. Mit erőnek gondoltál, az most kamatostul szedi áldozatát -  tőled. De te akartad!  Belőled él a rém,s te nem veszed észre. Ó, nem barátom. Mikor kitárt aggyal rohansz a világnak, s fentről feszülsz neki annak, az nem a magasztos hatalom. Az maga a szánalmas, csalfa gyöngeség. Nos, az vagy te. Igen, te, ne is tiltakozz, ne tedd, mert  már így is elnyel a mocsárszagú félelem. A félelmed. Mert a gonosz az, amit magadba engedsz, nem őseid sámán regölései, nem a mantra, mire vársz, nem zsolozsma. Itt nincsenek rózsafüzérek, csak a tüske, a horog, mi húsodba tép, szakít, eszik belőled. Benned zabál. De te nem veszed észre. Rohadó garatok, bűntől szuvas fogak acsarkodnak feléd. S neked mindez csak mosoly. Mert még mindig, még mindig démonok vezetnek…