Mocskos rongyokat forgatott ki a számból azon az este a pokol minden mérge. Hűs billogba oltott, fogam alatt tartott, nyelvem alatt billegett a szó. A sav marta fel magát torkomon, epébe gyolcsolva. Hazafelé mentem volna, villogtak az ablakok, nem engedték kezeim közül a kulcsot a zárba pattanni… Hát álltam még egy kicsit, nyálam folyt öntudatlan kortyolva tudat nélküli önmagam. Így faltam fel a szám, a fejem, a szívem. Nem hagytam semmit nektek, bizony nem is érdemlitek. Bokorba zuhantam ott, szilánk, tüske szakította bordám alig emelkedő kosarát… Még messze voltam, de mégis oly közel, fénybe váltott az üszköt kergető hajnal, lombok suhogták felettem az ólomsúlyos madárdalt. Talánok fordultak meg fejemben, elvesztem, el kellett vesznem. De te már nem voltál ott, egy éve repültél az ég felé, s engem nem is kérdeztél… Most már veled mennék, nem jó itt nekem. Ritkás fátylaid átjárják kába vacogásom. Miért nem visz el, ne hagyj, ne hagyj egyedül szenvednem!