Oldódó köteleid görccsé tekernek, tart még a rost, megfog, foszlik a bőr, fejed alatt némán sikolt a hús, így rohad el veled. Majd csöndes lesz minden, újra csak csönd a nyirkos gödörben. Már nem, s ugyanúgy itt vagy még, karcosak így a tűnő pillanatok. Ládában folyik szét minden kincsed, porlik a fény, tömzsi hangok cikáznak nyálkás körmeid alatt. Szabadulnál, de nem teheted. Még élsz, de már meghaltál…