Az álmok néha oly karcosak, bántanak durva fodraikkal. Elfed a lényegből eredő lényegtelenség, toporzékolni tudnék, hogy miért nem vagy ott, hogy miért nem vagy az, aminek az ártatlan szendergés megrajzol magának. Tudatomtól foszt meg tudatom, a sírás dörömböl lelkem szilánkká fagyott tükrein. Várok, de fáradok, erőm lassan elfogy, kifut a rög a talpam alól. Zuhanok. Azzá csuklok vissza, ami voltam, fekszem a sárban, szomorúan, holtan…